A Netflix a képregényadaptáció Fenegyereke

Ma hajnalban láttam a DareDevil 2. szezonjának záróepizódját és a Netflix megint mocskos nagy sallert adott mindegyik képregénysorozatnak, még úgy is, hogy az évad második fele határozottan gyengébbre sikeredett, mint az eleje. Parádé volt az első 7-8 rész, letisztult történetvezetéssel, érdekes karakterek közti dinamikával, gondosan megírt párbeszédekkel, gyönyörű operatőri munkával és egy abszolút nem nyálas szerelmi szállal. 

Mellékkarakterek...

A Megtorló (tudom, hogy The Punisher, csak én magyarul olvastam Pókembert még a '90-es évek közepén) alapjában véve egy gagyi, klisékre alapuló karakter lenne. Egy arc, akinek nincsenek képességei, csak egy halom csúzlija és nagyon haragszik a szervezett bűnözésre és a halotti leveleket golyóval írja kutya helyett disznóbőrre. Még a háttértörténete is klisés, megölték a családját, ahogy Dolph Lundgren óta mindenkinek és ezért zabos. Ehhez képest kapunk egy (gyakran szó szerint) őrlődő karaktert, akiben tombol a keserűség és megbánás és akiben olyan erő van, amiért a fél X-Men ölni tudna. Hihetetlen milyen mélység van a karakterben, a temetős jelenet (E04 vége) a szezon egyik csúcspontja. A Van Helsing óta tartok egy zsilettet a klaviatúra alatt, hogy csuklónál legyen, ha valamelyik karakter elkezd nyavajogni, de ez a csávó úgy nyavajog, hogy nem nyavajog. Jó lett na. 

Foggyval óriásit fordul a világ az évad felénél. Ő végig a Megtorló ellen beszél, ő tűnik a legkevésbé rugalmasnak a témában, aztán amikor Matt lekési a nyitóbeszédet, amit végül ő tart meg, jól láthatóan meginog és átértékel. Ügyes, jól megírt jelenet, nagyon tetszett.

Karen ebben a szezonban kinövi a szerencsétlenkedést és karakán csaj lesz belőle, akit nagyon tisztelsz a kitartásáért és elszántságáért, amivel kutatni képes, elismeréssel adózol a szellemi képességeinek és elcseppented a nyálad, amikor feszes szoknyában sasszézik be a fantáziádba. 

Wilson Fisk kapott vagy 3-4 jelenetet, ugyanaz a főgeci aki volt, de megkapta a teljes évad (szerintem) legerősebb 3 percét (E10 Mattel az asztal két végén). Egy úr a rácsoshotelben is úr, ugyebár. 

Elektra karaktere a képregényben egy kétségbeesett karakter, aki a közelharcban nyújtott teljesítményével és a hihetetlen külsejével palástolja a senkihez sem tartozás miatt érzett önbizalomhiányát. Szerintem ezt tökéletesen hozza vissza a sorozat, pont annyit és úgy kapunk, amennyit kell.

és Matt..

A Matten végbement személyiségfejlődést, a két nőhöz fűződő és egymástól gyökeresen különböző viszonyon keresztül mutatja be a forgatókönyvíró, amihez adódik jó pár flashback, amelyek sokat dobnak az élményen (és a megértésen).

És mégvalami. A rendező ebben a sorozatban nemcsak rendet csinál, hanem idősporló és mégis elegáns közlési módokat használ arra, hogy megértessen veled ezt-azt. Ha például azon csodálkozol, hogy az egyébként kőkemény bunyójelenetek alatt, miért nem kap Matt olyan brusztflekket, hogy egész nap nehezen lélegzik (Karinthy után szabadon), akkor ez bizony a jelmeznek köszönhető és ezt úgy adja a tudtodra, hogy Melvin megütögeti Matten a jelmezt (E13 elején, amikor megkapja az ikonikus Billy's Club-ot) és a hangon hallod, hogy a ruha elég masszív anyagból készült (mondjuk egy merevedés fájdalmas lehet benne :D ). 

Visszatérve a közlési módokra ez olyan, mint amikor a Tinker, Tailor, Soldier, Spy-ban Smiley kiengedi a legyet az autóból. Fél pillanat alatt megérted, amit egy párbeszéd nem tudna megmutatni.

Matt sem a kifejezett fényes páncélú lovag ebben az évadban, ő is esendő, hülye döntéseket hoz, makacskodik, hús-vér szereplő és nem egy félisten. 

Az tetszik a legjobban a Daredevilben, hogy végre képernyőn is látom a kedvenc comic-írómnak az elképzeléseit. Amíg Chris Clermont írta az X-ment, addig a ,,mutánsok'' hús-vér szereplők voltak, akik állandóan szoptak. Gyerekként mindenki azt hiszi, hogy aki tud repülni, vagy nagyon erős, annak az életében nincs semmilyen probléma, Clermont történetei viszont épp arról szóltak, hogy mindenkinek megvannak a maga démonai, az emberek közti különbség pedig éppen abban rejlik, hogy miként számolnak le velük. Annyira jó látni, hogy az Avengers-féle (kétségtelenül látványos, de) agyatlan csihi-puhi helyett igenis tisztességesen meg lehet írni a karaktereket, gyökeresen más dinamikát lehet adni a szereplők közti viszonyoknak és hogy egy szuperhős(ök)ről szóló filmben lehet szürkében gondolkodni fekete-fehér helyett. 

Noir sorozathoz, noir harcjelenet dukál és ezt meg is kapjuk böcsülettel, a szűk helyen történő bunyók tökéletesek, nagyon szépen dolgoznak az operatőrök, a koreogréfiák is jók, de a legjobb a csatornás jelenet, amelyik tényleg a ,,karfamarkolós'' kategória, gyönyörű színekkel és kiváló ötletekkel. Hogy megközelítik-e a csörték, a minden idők legjobb bunyójait felvonultató Banshee csatáit? Ez ízlés kérdése, szerintem igen. 

(Persze lenne még miről írni, de nem akarom elhúzni, mert a végén 20,000 karakteres lesz ez a szösszenet és az nem túl olvasóbarát. )

Nyolcast adok ennek a szezonnak, lehetett volna több is de 13 negyvenperces részbe sűrítették bele Punishert, Elektrát és a Kezet is. Ha másfél órás Sherlock-részek lennének talán bele is fért volna, így viszont a ráérős mesélésből rámenős lett, és ez a minőség rovására ment.

Mit jelent ez a nyolcas?

Jelenleg 7 képregénysorozat fut legjobb tudomásom szerint: Arrow, Flash, Gotham, Legends of Tomorrow, Marvel's Agents of Shield, Jessica Jones és Daredevil.

Az üres estéken inkább igyál Domestost, mint hogy Arrowt, vagy Flasht nézz, mindkettő minősíthetetlen és röhejes. Nézhetetlen, buta, gagyi fércmunkák kettest érnek húszas skálán. A Green Arrow egy egész jó karakter lehetne, de a 2. évad közepén már szőke csöcsök verekedtek mellette magassarkúban és onnan teljesen komolyanvehetetlen az egész. Engem a ,,harcjelenetek'' cici-fesztje mindig egy jól sikerült licis álarcosbálra emlékeztettek, ahol összebunyóznak a jócsajok. A féltett kamaszálmok, oly nagy csodák (Rómeó és Júlia musical után szabadon XD ) :D

A Gotham erős hármas, van benne 1-2 nagyon jó jelenet, ha elvakult képregényfan vagy és kezed-lábad összetörted a téli sítáborban üsse kavics bámuljad, de halkan, mert ha a szomszéd meghallja akkor elzárja a fűtésed. 

A Legends of Tomorrow gyakorlatilag egy fapados Avengers, nincs benne mélység, nem is vicces, de legalább a karakterek is érdektelenek (és nagyon hülyék. A Scorpionban van még ilyen, hogy Neked hamarabb eszedbe jut a megoldás, mint a ,,zsenik'' csapatának.). Ha komolyan rágyúrnak az írók a forgatókönyvre, lehet ez még középszar is egyszer.

A Marvel's Agents of Shield nevében nem véletlenül van benne a Marvel. Nagyon kell az oda, másképp nem lehet eladni. Tévétörténeti mélypontokba képes süllyedni, valahol Jockey kacagása és a Vámpírnaplók között van, Isten is 2.5-nek teremtette. 

A Jessica Jones Netflix-sorozat, hozza a stabil hetest, a főgonoszuk, Killgrave félelmetes, a motivációk érthetőek, a meglepetések ülnek, a csajnak alávernék. Mondom nah. Hetes.

Azt hiszem a fentiek fényében a kerek nyolcas mindent elmond a Fenegyerekről.