Megszaggattuk Gigit..

No igen.. hosszas töprengés után elneveztük a hullánkat Giginek. Elgondolkodtató volt, hogy a név osztatlan sikert aratott és ha nem is merült fel egyből, mindenki szórakoztatónak találta.. Ilyenkor szokott jönni a kérdés: Mi a hasonlóság a Steaua tulajdonosa és a bonctermi hulla között? Mindakettő cigány és mindakettőre hidegen van szükségünk.. Ollé..

Mint a kicsitsem humánus bevezetőből kiderült, túlvagyok az első hullavagdosós órán s mit ne mondjak egész jó volt.Azzal kezdődött, hogy bementem a nem teljesen klimatizált illatú terembe és találkoztam a csoporttársaimmal.. A szokásos kézfogás, köszönés bla-bla-bla után nem kis meglepetésre azt vettem észre, hogy az első boncóra tiszteletére mindannyian hupikék törpikének öltöztek és a lilás beütésű bőrüket vették fel. Ez furcsa, mert végülis a szag nem is elviselhetetlen, a hulla pedig nem undorító és mellette igenis lehet enni (akár a más szendvicséből is). Maga a boncóra sokkal jobb volt mint eddig az összes anató gyak együtt. a csontokról már mondtam soxor, hogy unalmasak,de erre nemigen fogom, eddig lekötött és nem hiszem, hogy ez sokat változna az elkövetkezőkben. Nagyon tetszik, hogy jó sok oktató van bent, és hogy magyaráznak rendesen, a birka effektus nem igazán jön be, bár nekem nem sok károm származik belőle (egyszerre állja körbe a holttestet mindenki (kösz a százkilencvenöt centit anyu:D)), de attól még zavar a lökdösődés. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen ellenszenves dolog, de várom a többi gyakot.. Muhahaha

Gigi egy ötvenév körüli pasas (és nem is nagyon öregszik), aki meglehetősen fejletlen izomzattal rendelkezik, emellett a roma etnikum oszlopos tagjaként vonult be az egyetem (nem túl széles) hullaskálájára. Ez tulajdonképpen elég nagy probléma.. az orvosin holttest nélkül nem igazán lehet megmutatni és oktatni egy két dolgot, de úgy tűnik ez nem igazán zavar senkit és hiába mondja egy-két tekintélyes és nagytudású úriember, hogy ez nagyon nem jó, a helyzet olyan mint az adamantium.. egyelőre oldhatatlan. Kérdem én tisztelettel.. a minőségibb oktatás érdekében nem lehetne törvénykezés szintjén hozni valamilyen rendeletet? Kicsi vagyok én ahhoz, hogy beleugassak a nagyok dolgába de ez hosszútávon hanyatláshoz vezet. Értem én. hogy nyugaton bevett szokás és kevesebb vele a macera, de megéri. Persze sokkal könnyebb ''gumihullán'' gyakorolni(kevésbé büdös, nem kell kínlódni a tárolással, a beszerzés is egyszerűbb) de az kábé olyan, mintha valaki elolvasna egy Szabócska Mihá' kötetet és elhatározná, hogy a legnagyobb költő lesz a Földön. Enyhén cinkes..

Mese egy percrol..

Valamikor nagyon-nagyon régen történt. Egy madár nagy szárnyakkal, de kis hittel lépdelt az erdőben. Nem mert repülni, ehh.. dehogy mert, pedig tudott volna.. csak lépdelt az erdőben, ide oda nézett, ismerte a fákat egy-két virágot is, tudta mit érdemes leszedni, mit nem, tudta mit lehet elvenni és mi az ami nem neki teremtetett.
Sólyom volt, a legerősebb madár aki az erdőben élt, jobb volt mint amilyennek hitte magát, de tulajdonkeppen abban sem hitt igazán amiben hitt. Egy nap Bagoly aki az erdő legidősebb lakója volt, megkereste és a lelkére beszélt. "Probálj meg repülni, nézd meg mire vagy képes". A mi Sólymunk kirepült, leszállt egy fa tetejére es ekkor először érezte a meleget amit a Nap adott. Nem volt forróság, nem volt hideg, nem volt bántóan erős a fény, de nem volt sötét sem. Először életében érezte igazán jól magát, és a fa tetejéről meglátott egy fénylő, hófehér, árnyat... Nem tudta, nem is tudhatta, hogy mi az. Követte távolról, követte félve, követte titokban, követte reménykedve, követte sután, követte bután, követte lassan, követte eltökélten, de azt a valamit amit a fehér árny jelentett neki, sosem tudta igazán felfogni. Csak a percre emlékezett, csak arra az egy nyomorult, tehetetlen pillanatra, amikor a leheletnyi mese, eltűnt a sűrűben. Hosszú időnek tűnt... hónapoknak talán amíg érezte azt amit akkor, pedig csak egy szemvillanásnyi öröm volt egy fa tetején. Megtanulta újra és újra átérezni ugyanazt, mikozben az erdő zenéjét hallgatta egy óriás bükkfa tetején, miközben repülni tanult, miközben virágokat tépkedett, miközben a tollait fényesítette, miközben a csőrét fente.. Megtanult együtt élni ezzel, megtanulta helyére tenni, még akkor is ha nem volt igazán helye, megtanult uralkodni magán kívülről látta magát a világot el tudott vonatkoztatni a kíváncsiságától, a , a dühétől, a megértésétől, fájdalmától, a féltésétől amit bárki iránt érzett, a sajnálattól és még a szeretetétől is. Uralkodott magán.
Sok idő telt el..
Sólyom, bejárta a fél világot, mindent tudott az erdő fáiról, értette őket, látta őket, amit nem megértett azt megérezte, de nem talált sok örömet, újdonságot, meglepetést a semmiben. Aztán egyszer egy távoli erdőben, egy új útnak a kezdetén felszállt egy fa tetejére.. Egy bükkfán.. mikor a Nap kisütött, mikor a felhők nem voltak sehol, mikor látta az útja végét, mikor a világ már majdnem a lábai előtt hevert, mikor csak egy karnyújtásnyira volt a szivárvány mindkét vége, újra, ott, akkor, még egyszer látta az árnyat.
Tudta már hogy mit képvisel. Tudta, hogy miért van ott. És azt is tudta..., inkább érezte, hogy soha soha nem fog szembenézni vele, sosem érti meg, sosem tudhatja a magáénak. Egyszerűen csak OTT van.