Mese egy percrol..

Valamikor nagyon-nagyon régen történt. Egy madár nagy szárnyakkal, de kis hittel lépdelt az erdőben. Nem mert repülni, ehh.. dehogy mert, pedig tudott volna.. csak lépdelt az erdőben, ide oda nézett, ismerte a fákat egy-két virágot is, tudta mit érdemes leszedni, mit nem, tudta mit lehet elvenni és mi az ami nem neki teremtetett.
Sólyom volt, a legerősebb madár aki az erdőben élt, jobb volt mint amilyennek hitte magát, de tulajdonkeppen abban sem hitt igazán amiben hitt. Egy nap Bagoly aki az erdő legidősebb lakója volt, megkereste és a lelkére beszélt. "Probálj meg repülni, nézd meg mire vagy képes". A mi Sólymunk kirepült, leszállt egy fa tetejére es ekkor először érezte a meleget amit a Nap adott. Nem volt forróság, nem volt hideg, nem volt bántóan erős a fény, de nem volt sötét sem. Először életében érezte igazán jól magát, és a fa tetejéről meglátott egy fénylő, hófehér, árnyat... Nem tudta, nem is tudhatta, hogy mi az. Követte távolról, követte félve, követte titokban, követte reménykedve, követte sután, követte bután, követte lassan, követte eltökélten, de azt a valamit amit a fehér árny jelentett neki, sosem tudta igazán felfogni. Csak a percre emlékezett, csak arra az egy nyomorult, tehetetlen pillanatra, amikor a leheletnyi mese, eltűnt a sűrűben. Hosszú időnek tűnt... hónapoknak talán amíg érezte azt amit akkor, pedig csak egy szemvillanásnyi öröm volt egy fa tetején. Megtanulta újra és újra átérezni ugyanazt, mikozben az erdő zenéjét hallgatta egy óriás bükkfa tetején, miközben repülni tanult, miközben virágokat tépkedett, miközben a tollait fényesítette, miközben a csőrét fente.. Megtanult együtt élni ezzel, megtanulta helyére tenni, még akkor is ha nem volt igazán helye, megtanult uralkodni magán kívülről látta magát a világot el tudott vonatkoztatni a kíváncsiságától, a , a dühétől, a megértésétől, fájdalmától, a féltésétől amit bárki iránt érzett, a sajnálattól és még a szeretetétől is. Uralkodott magán.
Sok idő telt el..
Sólyom, bejárta a fél világot, mindent tudott az erdő fáiról, értette őket, látta őket, amit nem megértett azt megérezte, de nem talált sok örömet, újdonságot, meglepetést a semmiben. Aztán egyszer egy távoli erdőben, egy új útnak a kezdetén felszállt egy fa tetejére.. Egy bükkfán.. mikor a Nap kisütött, mikor a felhők nem voltak sehol, mikor látta az útja végét, mikor a világ már majdnem a lábai előtt hevert, mikor csak egy karnyújtásnyira volt a szivárvány mindkét vége, újra, ott, akkor, még egyszer látta az árnyat.
Tudta már hogy mit képvisel. Tudta, hogy miért van ott. És azt is tudta..., inkább érezte, hogy soha soha nem fog szembenézni vele, sosem érti meg, sosem tudhatja a magáénak. Egyszerűen csak OTT van.